Okinawa Kobudo

Történelem:

A kobudo szó jelentése „az ősi harcművészet”, de fordíthatjuk úgy is, hogy „a lélek harchoz való felkészítésének művészete". Az Okinawa Kobudo a karatéhoz hasonló fejlődésen ment keresztül.

A Ryukyu szigetvilág fő szigete Okinawa, már ősidők óta különböző népek összeütközésének, és véres háborúinak színtere volt (hasonlóan az olyan országokhoz, melyek lakossága eltérő faji vagy vallási csoportokból áll). A történelem folyamán a szigetvilágot többször is elfoglalták, felváltva a kínaiak, majd a japánok. Az okinawai emberek élete évszázadokon keresztül az inváziókról, megszállásról, és elnyomásról szólt.

Az ilyen esetekben úgymond „szokásos” események, mint a fosztogatások, igazságtalanságok vagy a civil lakosság mészárlása sem maradt el természetesen. A harcosoknak mindig készen kellett állnia, de ők voltak kisebbségben. A lakosság nagy része csak földműves vagy halász volt. A védekezéshez nem használhattak mást, mint a puszta kezüket, vagy a mindennapi életükben használt eszközöket, melyek bár természetes fegyverek voltak, elmaradottak és hatástalanok voltak a kardok, lándzsák és íjak ellen.

A fegyveres ellenállás nagyon kezdetleges volt, egészen a XVII. századi japán megszállásig. A japánok a felkelések elkerülése végett betiltották mindenfajta fegyver viselését, így az okinawaiak a saját módjukon kezdték szervezni az ellenállást. Szervezett formában kezdték tanítani egymásnak a puszta kezes, és az „eszközös” harcot. Nagyon kemény edzéseket tartottak, és a végletekig próbálták szimulálni az élet-halál helyzeteket. Ezek az edzések titokban, főleg éjjel zajlottak.

Így lehet, hogy a halász támadóját evezőjével fejezte le, vagy a szamuráj kardokat Sai – mely akkoriban az egyetlen engedélyezett fegyver volt az okinawai rendőrség számára – törte ketté. Ugyanígy vált félelmetessé a Tunkuwa hozzáértő kezekben, és végzett nagy pusztítást a cséphadaró a megszállók között.

Ezen fegyverek egyszerűsége ellenére egyre hatékonyabb és gyilkosabb módokat fejlesztettek ki a használóik. A kobudo (korábban kobu-jutsu) és a karate do (karate jutsu) is sokat profitált a kínai harcművészetekből. Okinawa volt azon kevés helyek egyike, ahol kitartás és a tehetség ilyen sokat ért el ilyen szegényes körülmények között.

Az elnyomás alatt élő lakosságnak a kobudo reményt adott, így azt generációról generációra gyakorolták egészen napjainkig. Mára a kobudo már Okinawa kulturális kincseihez tartozik. A kobudot ősi eszközökből alkották meg pusztán a túlélési ösztöntől hajtva, mára a kobudo már a világ harcművészeti örökség része.

Egészen a közelmúltig az Okinawa Kobudot többé-kevésbé titokban tudták tartani. A 20. század elején kezdett elterjedni Japánban, mint a „béke művészete”, a világ többi részén pedig a második világháború után. A háborút ismét megszenvedte Okinawa, a civil lakosság mintegy fele pusztult el, köztük nagyon sok karate és kobudo mester.

A kobudo fegyverei és technikái éles helyzetekben, élet-halál harcokban lettek kipróbálva és fejlesztve, és bizonyították hatékonyságukat. Manapság, ezek már hasztalanok a modern fegyverek ellen, de ezekben a békés időkben felhasználhatjuk őket arra, hogy megemlékezzünk azokról a férfiakról és nőkről, akik így védték a becsületüket, tulajdonaikat, és az életüket. Amikor a kobu-jutsu-ból kobudo vált, a gyilkolás eszközei az önkifejezés és önmegvalósítás eszközeivé váltak, a kobudo egy életmóddá.